A dob ritmusa még most is a fülemben lüktet amikor vissza emlékszem. Ahogy a dob megszólal a hangjába az egész lelkem belerezdül. Érzem ,hogy egyre távolabb visz a paripám attól amit a "hétköznap" valóságnak hívunk. Pár perc elteltével már csak két dolog van bennem. Az üröm keserű íze a számban és a dob mindent elnyomó hangja a fejemben a lelkemben és a testemben.
A barlang túl szűk ahhoz állva menjek be. Elkezdek kúszni befelé, előttem csak a sötétség és gyökerek és kövek. Majd egy idő után pók hálók és százlábúak jelennek meg a falakon és a földön. A járat egyre szűkül de még tudok benne haladni. Érzem ahogy a nedves föld a körmöm alá csúszik és az orromat megtölti a nyirkos föld szaga. A bogarak már javában rajtam mászkálnak. A kis lábak sertepertélése a bőrömön a világ legidegesítőbb dolga ,de nem foglalkozhatok vele el kell érnem amiért ide jöttem. Majd egyszer csak hirtelen zuhanni kezdek. A testem tehetetlen és nem tudok mit tenni csak a segítőimben bízni és várni belenyugvással ,hogy hova is érkezek meg. Becsukom a szemem és várok...
Mikor a zuhanás érzem ,hogy véget ér lassan kinyitom a szemem. Már érzem ,hogy megérkeztem ahová jöttem. A lelkem üresnek érzem, a fejemben semmi gondolat. Érzem ,hogy a segítőim itt vannak valahol és ez nyugalommal tölt el. Mikor kinyitom a szemem egy fakó és szürke világban vagyok sötét van és a színek is furcsák mint mikor a fénykép negatívját nézzük. Egy ösvényen állok körülöttem sötétség és egy erdő ahol a fákon szürkék a levelek ahol vannak. Hallom ,hogy van itt még nagyon sok mindenki.
Hallom ahogy az ágak recsegve utat engednek valakinek, hallom a szárnyak suhogását az erdőben. Az állatok lihegését és morgását. Akárhova nézek izzó szempárok követik minden apró rezdülésem. A kezem nézem és hasít belém a felismerés mint egy villám csapás, hogy az egyik segítőm már a testemben van és az ő szemével látok és kölcsönadta a karmait és az agyarait. Ekkor már érzem ,hogy lehet nem lesz olyan könnyű a dolog mint ahogy először elképzeltem. De ennek ellenére még a lelkem mindig nyugodt. Nincs bennem félelem. Lassan elindulok az ösvényen.
Utam egy patakhoz vezet ahol egy fekete szarvast látok inni. És mellette egy csontokkal díszített fekete köpenyt viselő ember áll. Ahogy közeledem feléjük egyre inkább érzem ,hogy ide jöttem őket kerestem.
A mikor megállok mellettük felém fordulnak és hirtelen csend lesz. Csak a patak csobogása töri meg a csendet. Ez a pillanat olyan hosszúra nyúlt mint ha maga az idő is megállt volna. Az ember én voltam. Vagyis az a részem amit kerestem. Leültünk és beszélgetni kezdtünk, hogy miért is keresem és hova tűnt ennyi időre. Közben a szarvas csak nézett minket. A beszélgetés során kiderült ,hogy feladtam ezt a részem és most ráébredtem ,hogy ez mégis elidegeníthetetlenül az enyém és vele vagyok egész. És csak vele tudom elérni a célomat, hogy boldog legyek és boldogságot tudjak adni. Természetesen ehhez a felismeréshez rengeteg beszélgetéssel jutottunk el. És mikor végeztünk mint ha a nap kelt volna fel az erdő megtelt színekkel és már cseppet sem volt ijesztő. És már láttam is a barlang bejáratát ahol kényelmesen visszatérhettem a "valóságba".
Mikor eszméltem ,hogy visszatértem a számban még mindig ott volt az üröm keserű íze és kezem még mindig a dobot verte.
Ez az élmény megváltoztatott bennem szinte mindent és új felismerésekhez vezetett.
A legfontosabb ,hogy mindegy mit lát éppen a szemünk olyanná válik minden amilyennek megéljük.
És előttem van egy nagy cél és most érzem ,hogy közelebb kerültem hozzá és nem én hívom el, hanem ő fog eljönni hozzám.
Úgy éreztem ezt az élményt meg kell osztanom veletek.
W.S.
